Miután eldőlt, hogy csapatunk ismét Bajnokok Ligája döntőt játszik, páran elhatároztuk, hogy a helyszínen szurkoljuk végig a meccset. Az elgondolást tett követte, és rövid időn belül a repülőjegyek is megvoltak. A belépőjegyekkel már nem volt ilyen könnyű dolgunk (sőt, lehetetlen volt), de úgy voltunk vele, hogy anélkül is ott a helyünk a döntő helyszínén, Milánóban.

Deka Mester, Laci, és jómagam így elindultunk a döntő napján Lombardia fővárosába. Elsősorban a szurkolói zóna volt a fő célpontunk, hiszen itt összpontosult az Atlético szurkolók áradata. Mint kiderült, rajtunk kívül még több ezren (!) gondolták úgy, hogy belépő nélkül is ott a helyük csapatunk fontos meccsének helyszínén. Természetesen kilátogattunk a San Siro stadionhoz is, és már ott is nagy tömeg fogadott bennünket. Körbejártunk mindent, megismerkedtünk Birra Moretti-vel, majd elindultunk vissza a belváros felé.

A metrón belefutottunk egy óriási szurkolásba, éneklés, ordítás, üléseken ugrálás, szóval volt minden, ami egy szurkoló jó kedvéhez kell. Rengetegen állítottak meg minket, és a csodálkozó pillantásokból láttuk, micsoda "unkiumok" is vagyunk a spanyolok számára. Egy komplett nyomda éves forgalma kevés ahhoz a rengeteg mennyiségű képhez, amik rólunk, velünk, velük együtt készült aznap. A metrós hangulat jól érzékelhető Deka videóján, a cikk végén.

A metróval egészen a milánói dómig jutottunk, ahol hatalmas csődület jelezte, jó helyen járunk a "hangulatot illetően". Bár az én szememet igencsak bántotta a sok fehér mez, de erőt vettem az ellenszenvemen, hiszen mulatni jöttünk, vagy mi a fene. Mivel piros-fehérből sokkal több volt, így elviselhető lett ez is. 

Ezután célba vettük az Atlético szurkolói zónáját, ami gyalog kb fél órányira volt a dómtól. Ami ott fogadott minket, attól azért elállt a szavunk. Piros-fehér volt az egész tér, ahol minimum ötezer, de lehet hogy még ennél is jóval több colchonero tartózkodott. A pirotechnika kimeríthetetlen világa, némi alkoholgőzzel vegyítve tette ellenállhatatlanná a "vidéket". Miután körbenéztünk alaposan, kerestünk egy éttermet, hiszen reggel óta csak az ital folydogált, kellett más is a megfáradt gyomornak. Természetesen a kinézett étteremben is óriási sikerünk volt, itt is fotó hegyek, és "Hungríázás" következett. Miután étellel telt meg a bendő, már folyékony táplálék után vágytunk, így egy közért segítségével ezen érzésünkön is segítettünk. Különösen Deka mutatott jól egy literes Faxe dobozossörrel a kezében. Mivel eközben oszolj volt a zónában, elindultunk egy "meccshelyszínt" keresni. Hamar rá is találtunk, persze csak a hang után kellett mennünk. Számos Atléti-mezes szurkoló ujjongott már ekkor a teraszon, és odabent is. Mi is beszálltunk a dologba, és vártuk hogy kezdődjön a meccs.

Ami ezután jött, az már nem volt annyira a kedvünkre való, mint a nap előző része. Mondjuk Carrasco góljánál "felrobbant" a hely, de a büntetők után nem volt feldobódva a nép. De nem volt világvége, a szurkolók is értékelték a csapat erőfeszítéseit, még ha csak annyira is volt elég, amennyire. Az egész idényt tekintve igenis jogos volt a szurkolók hálája.

Történt ami történt, persze a mi kedvünk sem járt a fellegekben, de ettől még az Atlético a csapatunk, és erre büszkék voltunk. Ez különböztet meg bennünket a többi csapat szurkolóitól (tisztelet a kivételnek), főleg az aznapi ellenfelünkéitől. Bár a spanyol szurkolóik más kávéház, mert egy rossz szavuk, vagy gesztusuk sem volt felénk, még másnap sem, de a magyarországi "szurkolóik" más tészta. Erről inkább "nem nyilatkoznék", mindenki tudja miről van szó. Nem kell velük foglalkozni!

Mi ettől még büszkék vagyunk arra, hogy ennek a csapatnak szurkolhatunk, és fogunk is, örökké. Pont ide vág egy idézet, egy magyar szurkolói nótából: "Akkor is nyerünk, hogyha kikapunk". Ez most így alakult, de mi megyünk tovább. 

Aúpa Atléti!!!

(Bálint)