Megint csak a remény maradt…

Írta: Amfan

Két hét szünet következik a LaLiga-ban, ezért úgy gondoltam, kihasználom ezt a szusszanásnyi időt, és próbálok kicsit számot vetni az eddig eltelt kb. három hónapról, hogy mi is történt velünk, a csapattal ez alatt a rövid idő alatt.

Hát történt pár dolog, és sajnos többnyire negatív, mint pozitív dolgokkal kísérve…

A nyár vége elég sok történést hozott a csapat életében, hiszen távozott Agüero, aki nagyban meghatározta csapatunk “gólképességét”, és egymaga is képes volt eldönteni meccseket. Később távozott “párja”, Forlán is, gólkirályi címmel, aranycipővel a kezében, de elég gyenge formával a lábában. Míg előbbi távozása abszolút kalkulálható volt, utóbbi távozása már korántsem ez a kategória, főleg nem azért az aprópénzért, amit érte kaptunk.

Azért így, pár hónappal később bevallhatjuk, Forlán nagyon is jól jött volna ezekben az elég furcsa eredményeket produkáló időben. Főleg úgy, hogy a szintén “új fiú” edzőnk, Manzano, a 4-3-3-as felállást akarta megvalósítani, tűzzel-vassal is, ha kell. Mint a legutóbbi VB-n láthattuk, az uruguayi a két csatár mögött, amolyan “illésbéla” szerepkörben is kitűnően megállta a helyét, most vegyük a képbe a Falcao-Adrián párost, Forlánnal a hátuk mögött. Ugye milyen szép kis felállás lehetett volna…!

De a múlton már kár keseregni, dilettáns vezetőségünk újból bizonyságát adta alkalmatlanságának, és a távozni nagyon nem akaró uruguayit aprópénzért eladták digólandba.

Távozott a spanyol foci egyik legnagyobb ígérete is: De Gea.

Ez a három játékos nagyon is meghatározója volt a játékunknak, ezért fontos volt a minőségi pótlás.

Érkezett Falcao, nagyon sok pénzért, jött Arda Turan és a kissé kiégett Diego, akit itt is megváltóként vártak, azzal a kívánalommal hogy: “na talán majd itt magához tér, és úgy játszik, azt adja, amit valóban tud”…

Torinóban, és Wolfsburgban is hasonló imával várták, és láttuk mi történt (ott is…)

Érkezett még Adrián, aki valljuk be őszintén, talán a legkellemesebb meglepetést szállította jó játékával. Már persze amikor kapott esélyt Manzano apótól…

Visszatért még Gabi és Salvio, ők nálam nagy kérdőjelek, a spanyol megkapta az esélyt, de eddig igen gyengén muzsikál, az argentin eddig még az esélyt sem kapta meg, így róla sem tudtunk meg sokat az idényben.

A jobbhátvéd Silvio eddig többet járt az orvosnál, mint a pálya környékén, így az ő szerepe is nagyon kevés eddig. Pedig amikor pályán volt, nagyon jó benyomást tett a játékával.

A kapus Courtois a legbiztosabb pont lett a csapatban, nem rajta múlik a gyengébb szereplés. Évekig megoldhatja a kapusposztot, persze amíg a Chelsea úgy nem dönt, hogy eljött az ő ideje, és Cech nyugdíjazása után, immár kész kapusként egy szinttel feljebb léphet.

És végül, az újak közül talán a legnagyobb hiba: Manzano. Nem is feltétlenül a személye a gond (bár az is…), hanem az a nagy gonddal, és “hozzáértéssel” kitalált EGY ÉVES szerződése! Itt ugye megint kivillan vezetőségünk “rutinja, és tapasztalata”. Hát ki az a degenerált barom, aki egy edzőnek, ha komolyan számolnak vele (mert ezek szerint nem), ilyen szerződést ajánl? Hát naná, hogy egy edző, miután elfogadta (ez is megérne egy misét), rögtön akar produkálni, mert érzi, tudja, hogy nincs ideje építkezni. Ezért akar olyan taktikát ráerőltetni a csapatra, ami totál alkalmatlan, mert már a legelső meccstől kényszer alatt van, hogy kell az eredmény, hiszen nem tervezhet hosszú távra, azonnal kell az eredmény. És mindezt egy szinte teljesen új, összeszokatlan, fiatalokkal telespékelt csapattal kellett elkezdeni.

De mi bíztunk, reménykedtünk (megint, és mindig…!!!). Talán majd most, talán majd ebben az idényben…

Nekünk már csak ez az osztályrészünk: a remény. Az hal meg utoljára, de az is gond, ha csak az van.

Könnyedén indult az idény, az EL selejtezőjében a norvég Strömsgodset várt a csapatra, és ahogy várható volt, simán vettük az akadályt, miként a következő ellenfelet, a Guimarest is.

Eközben az első bajnoki forduló elmaradt, ennek még örülhettünk is, hiszen így több idő juthatott új csapatunk összecsiszolására.

A második fordulóban jött az Osasuna, és tíz emberrel védekezve kihúzták 0-0-al. Ez a meccs volt az első azok közül, amiket az egyre gyarapodó keleti piac miatt déli kezdéssel áldott meg a liga, sikerült is bealudnunk az ebédidőben.

Következett az első idegenbeli meccs a Valencia ellen. Itt is domináltunk szinte az egész meccsen, de sikerült benézni egy elkerülhető gólt, az ellenfél az egyetlen második félidei helyzetéből betalált, aztán bebetonozta a kapuját.

Már ezeken a meccseken is látszott, hogy csak vergődünk a 4-3-3-as felállásban, Falcao szinte fuldoklik egyedül elöl, az ellenfél három védője között.

Ezután jött a Celtic, és jött egy könnyed győzelem, bár a skótok nem nagyon állítottak minket nehéz feladat elé. Ami fontos volt ezen a meccsen, hogy Falcao végre betalált, és bízhattunk benne, hogy megtalálja végre a góllövő cipőjét.

Ami be is következett, a következő két meccsen belelendült a csapat, és sima 4-0-al intéztük el a Racingot, és a Gijont.

Kezdtünk reménykedni, lelkesedni, talán most már az igazi Atlétit látjuk.

Nagyon rosszkor kellett a Barcelona ellen játszani, csúnya vereség lett a vége, de ebben közrejátszott Manzano érthetetlen összeállítása, és megsegítettük mi is (szinte már szokás szerint) az ellenfelet rendesen, “érdekes” védekezésünkkel, plusz még egy öngóllal is.

Ezután jött a Rennes elleni idegenbeli EL meccs, ahol, legalább is mi így gondolhattuk, majd jól odatesszük magunkat, hiszen mire másra, ha nem erre a meccsre tartalékolt Manzano a Barsa ellen, mire másra is adta fel azt a meccset, ha nem erre a meccsre.

Aztán jött megint a józanodás, és csak tanácstalanul passzolgató, erőtlen csapatot láttunk a pályán. Még ez is elég lett volna az X-hez, de jött a szokásos szerencsétlenségünk, és egy megpattanó lövéssel (amúgy valószínűleg kiszállt volna a labda a stadionból, ha nem ér bele Dominguez) vezettek a franciák. Hirtelen megtanultunk focizni, és Juanfran góljával helyreállítottunk a rendet. Ugye, tudunk mi focizni, csak nem kellene megvárni azt, hogy az ellenfél találjon egy gólt…

A putasevilla következett a sorban, és méltán gondolhattuk, meglehet ez a meccs. De megint bemutatót tartottunk helyzetkihagyásból, naggyá tettük a kapust is ha kellett, így megint elveszett két fontos pont. Itt azért hozzátartozik a képhez az is, hogy a nem éppen zsenialitásukról ismert spanyol bírók nem először tévedtek (és sajnos nem is utoljára) a kárunkra ezen a meccsen is.

Mentünk Granadába, és az újonc ellen is három ponttal szerettünk volna számolni, ami elvileg meg is lehetett volna, de ugyanúgy ki is kaphattunk volna. Még mindig nem működött a 4-3-3…

Jött az udinei túra (nekünk is, nem csak a csapatnak!), és újra a kényelmes, darálós játék, a “majd csak lövünk” egyet elképzelés. Kezünkben volt a meccs végig, de megint jött a már megszokott váratlan (vagy nem is…?), megpattanós gól (ezúttal Perea volt a mandiner), és megint futhattunk az eredmény után.

A Rennes elleni meccsel ellentétben itt nem sikerült visszajönni a meccsbe, bár azért ebben a bíró sporttárs is (megint…) benne volt rendesen.

Miként a következő, Mallorca elleni meccsben is, de ettől függetlenül hozható lett volna az a meccs is.

Ezután következett az idei talán leggyengébb meccsünk, a Bilbao ellen játszottunk talán a legrosszabbul, céltalanul, elképzelés nélkül, egyénieskedve, nem csapatként játszva.

Az a gáz az egészben, hogy még így is meglehetett volna az egy pont, de az év végi bakiparádén az első helyre pályázó góllal sikerült megnyeretnünk a meccset a baszkokkal. Köszönték szépen a három pontot…

Amikor már azt hittük, oda van minden, reménytelen az idény, jött a Zaragoza elleni meccs, és kilábaltunk a gödörből, jó játékkal, szemre is tetszetősen játszva nyertük meg a meccset, Adrián remek játékával megspékelve.

Na és szerintem a 4-4-2-es felállásnak is köszönhetően, amit kényszerből, a kirúgása miatti félelemből játszatott Manzano ezen a meccsen. Hihetelen, hogy ennyi meccsnek kellett eltelnie, hogy végre rájöjjön a helyes taktikára. A félelem nagy úr, azt mondják…

Ezután már nem válthatott, hiszen láthatóan bejött ez a felállás, és a kissé tartalékos Udinese járt pórul, talán az idény eddigi legjobb játékával simán nyertünk.

Ekkor megint hurráhangulat vette kezdetét, persze teljesen jogosan, hiszen két nagyon jó meccset játszottunk, végre a helyes hadrendben, úgyhogy minden okunk megvolt a derűlátásra.

De ekkor következett az, amiben a csapat sajnos szintén nagyon jó, a pofára esés, a totális csalódás.

Bár Manzano “mester” azért belekavart a legutóbbi két meccsen jónak vélt összeállításba (Tiago és Lopez csapatba állítása), akkor sem lehetett erre a kilátástalan játékra számítani a Getafe ellen.

Pedig jól indult a meccs (bár a játék már ekkor is az a kényelmes, “majd lövünk egyet” jellegű volt), tizenegyes, plusz kiállítás, és vezetés.

De mint már eddig sokszor, a csapat feltámasztotta a holtat (jelen esetben a Getafét), és sikerült kikapni a tíz emberrel játszó ellenféltől.

Ezen a meccsen volt jól látható, mint szinte az eddigi meccseink mindegyikén, hogy a csapat egyszerűen nem tudja mit játsszon, nem tudja, mit is akar Manzano valójában. Tanácstalanul ívelgettük fel a labdákat, hátha Falcao majd tud kezdeni valamit, tanácstalanul gurigáztuk körbe a védelmet, vagy próbáltuk középen gyötörni a labdát, hátha valamelyik védő hasán keresztül sikerül végre átpasszírozni a labdát. Tényleg néha rossz nézni a szenvedést, ahol ennyi nagyszerű játékos tanácstalanul gurigázik, és céltalanul ívelget.

És ha az igazolásokkal kezdtem, akkor így a végén is írnék róluk. Courtois és Adrián nagyon kellemes meglepetés eddig, Falcao még távol van az igazi formájától, de hát szinte mindig egyedül, magára hagyatva kell küzdenie, és az a legjobbaknak is nagyon nehéz. Tavaly volt két nagyon jó csatárunk, az árukból vettünk egyet. Most már Adriánnal az oldalán talán visszatér a helyes kerékvágásba a kolumbiai is. Arda Turan eddig a jobbak között van, kár hogy néha inkább passzol, mint hogy gólt lőne. A küzdeni tudása példaértékű, bárcsak mindenki így küzdene. Diego számomra a legnagyobb csalódás, szinte semmit nem valósít meg abból, amiért idehoztuk. Kényelmes, küzdeni sem nagyon akar, a gólpasszai teljesen elmaradnak. Attól tartok, nem nálunk tér vissza régi önmagához. Már ha valaha egyeltalán visszatér még. Silvio meg a kórház a város szélén. Jó lenne ha többet játszana, mert nagyon hiányzik a jobb oldalról. Gabiról már írtam az elején, a másik három szűrőnkkel egyetemben egy rakás sz.. az eddig nyújtott produkció.

Hogy Reyessel mi lesz, az nagy kérdés, mert egy jó Reyesre nagy szükség lenne, de láthatóan kinyírja őt ez a Manzano féle “taktika”. Meg maga Manzano is, mint az utóbbi pár meccsből kiderült…

Itt tartunk most, mondanom sem kell, nem ezt vártuk az idény kezdetén.

Maradt nekünk a szokásos reménykedés, talán találunk kiutat a gödörből, talán végre a vezetőség is belátja, hogy ezzel az edzővel remény sincs kikászálódni a szürkeségből.

Persze lehet mondogatni, hogy ha nincsenek azok a bepattanó, szerencsétlen öngólok, a pár centi híján kimaradt helyzetek, a döbbenetes bírói bakik, nem itt tartanánk.

De sajnos voltak, és igenis itt tartunk, vagyis dehogy itt, szerintem nagyon sehol.

Remény az van, de már eredmény kellene.

De azért mindig a csapat mellett állok!

Aupa Atléti!!!